Projektoktatás

Beküldte Kiss László - 2003. jan. 01. 12:00
Téma: 

Első találkozásom a projektoktatással

Kisgyerekként nem az iskola volt a legkedvesebb tartózkodási helyem. Kifejezetten utáltam. Szülőfalum legnagyobb értelmiségije a másfél mázsás tanító néni mindent meg is tett ezért. Már öt éves koromban úgy akarta vonzóvá tenni a közoktatást, hogy amikor kiscsikóként rohantam az ablaka előtt elkapott, és színes szavakkal ecsetelte, hogy milyen erős láncot rendelt a helybéli kovácsnál, amivel engem lekötöz majd az iskolapad mellé állított karóhoz.

Iskolai pályafutásom első napjának emlékezetes reggelén nem is volt könnyű betuszkolni engem az iskola ajtaján, pedig szüleimen és a termetes tanító nénin kívül nagyszámú jóakaróm igyekezett ebben. Bevallom, a következő években sem lettem rajongója az iskolának. Amikor csak tudtam, elszöktem, az erdőben csatangoltam vagy a szomszéd macskájára vadásztam, sokat fociztam, halásztam, a traktorosokkal barátkoztam, héthatárt bejártam. Csupa olyat tettem, ami a szüleimet szomorította. Szeretett tanító nénink nyájas szavával és nádpálcájának csípős suhogásával csak annyit ért el, hogy írni-olvasni, úgy ahogy megtanultam, számolni meg szerencsére nem kellett tanulnom, az valahogy ment magától.

A nagy változás negyedik osztályos koromban történt, akkor vonult nyugdíjba a tanító néni. A közeli városból, egy fiatal tanító került hozzánk. Rögtön rokonszenves lett nekem, mert azzal kezdte a tanítást, hogy ünnepélyesen eltüzelte a nádpálcát a sarokban álló nagy vaskályhában. Új élet fénye ragyogott az osztály felett. Még azt is elhitette velünk, hogy mi szeretjük a verseket. Ötödikes voltam, amikor egy Petőfi összest nyomott a kezembe azzal, hogy két hét múlva március 15-én én fogom szavalni a Talpra magyart falunk kultúrházában rendezett ünnepségen. Nagyon begyulladtam, de tiltakozni nem mertem, ezért el kezdtem tanulni a verset. Gyorsan a fejembe ment a szöveg, sőt nagyon meg is tetszett. Csak úgy kíváncsiságból olvasgatni kezdtem a többi verset is, és csodálatos érzés öntött el, mert nagyon könnyen utat talált hozzám az írott szó. Innentől kezdve inkább a könyvtár felé jártam a szomszéd macskáinak megkönnyebbülésére.

Hatodik osztályos voltam, amikor rábukkantam Öveges József Kis fizika című könyvére. Az egyik képen éppen olyan patkómágnest láttam, mint amivel otthon apám a fontos iratokat rögzítette a műhelyünkben a falon levő nagy, fényes acéltárcsához, és amivel én annyira szerettem játszani. Ahogy jobban megnéztem a rajzot, kiderült, hogy egy villanymotort ábrázol. Teljesen felcsigázott a kép, hiszen majdnem minden hozzávaló volt otthon a műhelyben.

Egész nap a könyvet bújtam, mert nagyon nagy szükségét éreztem egy ilyen motornak.

Észrevette buzgalmamat a könyvtáros, és elmondta férjének, aki az iskola matematika-fizika szakos tanára volt, szintén új ember a falunkban.

Egy este eljött hozzánk a tanár úr egy kis borozgatásra apámmal, aminek a végén megígérte, hogy majd ő embert farag belőlem. Első lépésként segített nekem a motor készítése során felmerülő elvi problémák tisztázásában. Ez jól jött, mert már az anyagokat gyűjtöttem, a motor hajtásául szolgáló lapos zseblámpaelem vásárlásához is kaptam otthon 5 forint 10 fillért, de a kommutátor és a szénkefék kialakítása nagy fejtörést okozott. A könyvben látható kommutátor esztergályozott volt, eszterga viszont nem volt a faluban. Végül testvérbátyám segítségével, tanári útmutatással ezeket is sikerült összebarkácsolni.

A többi alkatrészt magam fabrikáltam. A mágnespatkó jó erős volt, a falunk határában lezuhant második világháborús repülőgépből nyerték ki a szakértő falubeli legények. A tengelyt és a forgórész pólusait egy darab egyengetett kerítésdrótból hajlítottam, nagyon nehéz volt a kiegyensúlyozása. A tekercseléshez a közeli kisváros szénbányájában robbantáshoz használt szigetelt rézvezeték szolgált. Az egyéb szigetelés készítéséhez papír ragasztószalagot használtam.

Végre összeállt a motor, eljött a várva várt pillanat, az első indítás.

Teljes volt a kudarc, meg sem mozdult. Csak évekkel később értettem meg mi volt a hiba, a szénkefék nem a semleges vonalban álltak. Sok-sok kísérletezés, meg egy tucat lemerült elem megtette a hatását, először döcögve, majd vadul pörögve megindult a motor.

Az egészben a legszebb az volt, hogy hatodikosként behívott a tanár úr a nyolcadikosok fizika órájára, amikor az elektromágneses jelenségeket tanította, és az én motorommal, én végeztem a szemléltetést. Nagyon büszke voltam magamra.

Magam sem értem mi történhetett velem ebben az időben, de egyszerre könnyűvé vált az iskolai fegyelem, érdekelni kezdett mindenféle dolog, ami ott zajlott.

A gyerekkori játékom, a patkómágnes és az ezzel készült kis villanymotor indított el mérnöki pályámon.

Kecskemét, 2003.

Kiss László igazságügyi szakértő